Szabó Lőrinc
Hogy ki volt Szabó Lőrinc? Íme, néhány villámválasz az iskolánk tanulóitól:
„Híres költő, akiről egy pasaréti iskolát is elneveztek. A miénket.”
„Sok nyelven beszélt, műfordító is volt, és egy kéttannyelvű iskolában ezek a fajta tehetségek jól jönnek.”
„Itt lakott a közelben, van emlékszobája is. A környék gyakran megihlette.”
„Azért lett az iskolánk neve Szabó Lőrinc, mert a költő ide járt szülői értekezletre. A fia, Lóci miatt, aki a Fenyvesben volt általános iskolás.”
„Szemüveges fiatalember volt, senki mással össze nem téveszthető.”
„Alsóban azt mondták nekünk, hogy nyáron is jusson eszünkbe az iskola, ha tücsköket hallunk ciripelni, mert Szabó Lőrinc egyik legismertebb kötete a Tücsökzene.”
„Miatta vagyunk óriáslócik…”
Lóci valóban óriás lett: édesapja, Szabó Lőrinc, – iskolánk névadója – talán legismertebb versében halhatatlan magasságokba emelte a mindenkori gyermeket. Azt a rosszcsontot, aki tör-zúz, türelmetlen és nyűgös: egészen addig, míg a fölé tornyosuló felnőtt rá nem jön a titok nyitjára. Felemeli, hogy kitáguljon kisfia előtt a világ. S a rosszalkodást mintha elfújták volna. Lóci óriás lett. Örökre óriás a magyar irodalomban: iskolánk mottójaként megtestesítve mindazt, amit iskolánk minden diáknak meg kíván adni. A magasba emelkedés örömét. A tehetségek kibontakozását. A nehézségekben meglátni a kihívást és megugrani az akadályokat. Igen: Szabó Lőrinc miatt vagyunk itt mi mind „óriáslócik”. És Lóci miatt vagyunk ma Szabó Lőrinc Iskola.
A költő élete megannyi fordulat. A miskolci Gáborjáni-Szabó-család fia a századforduló szülötte volt. Élete ötvenhét éve alatt a történelem viharaival dacolva a szépségbe, a szellembe, a tehetségbe kapaszkodott, hogy el ne sodorja a világok égése. Hadiérettségit tett, majd Budapesten a gépészmérnöki szakra járt, de írói vénája csakhamar a bölcsészkarra szólította. Itt hamar kibontakozott a költői tehetsége, nem kisebb mentornak köszönhetően, mint Babits Mihály. Nemcsak saját műveivel jelentkezett a Nyugat hasábjain, de már diákként görögből, latinból, németből és francia nyelvből fordított, Shakespeare összes szonettje is neki köszönhetően szólalt meg magyarul. 1922-ben első önálló kötete is napvilágot látott. A Föld, Erdő, Isten komoly sikert aratott. Az egyetemi tanulmányait abbahagyta, és feleségül vette Mikes Klárát, akinek édesapja az Est-lapok irodalmi szerkesztője volt. Hamarosan megszületett a trónörökös is: Lőrinc (akit Lóciként ismerünk), majd Klára (akiről a Kisklára verseket írta meg később). Az egyszerűségben rejlő bonyolultság, a természetben megnyugvó örök nyughatatlan felnőtt ellentmondásosságai a gyermekeiről szóló versekben oldódnak fel. De akadnak súlyos mondanivalóval terhes, nagy, gondolati versekkel viaskodó kötetei is, mint például a Kalibán! (1923), a Fény, fény, fény (1926), és A Sátán műremekei (1926). A költő élete – akárcsak a kor, melyben élt és alkotott – viharosan alakult. A családi élet teljessége mellett örök beteljesületlenségként lépett életébe ihlető múzsaként Vékes Ödönné Korzáti Erzsébet, aki a második világháború során árván maradt zsidó gyermekek megsegítésével írta be magát a Világ Igazai közé. Róla – és tragikus kapcsolatukról – írta a költő többek közt a Huszonhatodik év című szonettciklust. Mindeközben Szabó Lőrinc a magyar irodalmi élet megkerülhetetlen jelenségévé nőtte ki magát. A Kisfaludy Társaság a Kosztolányi Dezső halálával megürült helyre 1937-ben őt választotta tagjává. Számos díjat, kitüntetést és elismerést kapott, noha a második világháború után perbe fogták, és csak nehezen tisztázta magát a jobboldaliság vádja alól. Ezekben az időkben a költő barátok vendégeként – főleg a Balaton partján – töltötte nyarait és a világirodalom klasszikusait fordította. Ekkor már munkahelye a saját könyvtárszobája volt Pasaréten, a ma már emléktáblával megjelölt Volkmann utca 8-as számú házban. Élete utolsó éveiben megkapta a rangos József Attila-díjat, majd 1957. március 15-én a háború utáni legmagasabb állami művészeti kitüntetést, a Kossuth-díjat. Utolsó befejezett versét nem sokkal ez után írta a tihanyi holdfogyatkozásról. (Ugye, milyen szimbolikus hattyúdal?) 1957. október 3-án délután, öt perccel 3 óra előtt szenderedett örök nyugalomra – s minden évben a Fiumei úti sírkertben ebben az időpontban emlékezünk meg a családtagokkal, tisztelőkkel, írókkal-költőkkel – azaz az utókor képviselőivel – az EMBERRŐL. Aki olykor hibázott, olykor elbizonytalanodott, aki apa és férfi volt, kimagasló tehetség, elmélyült gondolkodó, nyelvzseni és költőóriás. Valaki, aki egy közülünk. Aki a példaképünk. Igen. Akire büszkék lehetünk.